Most pl.a cafatokra nyirbált borítékról, amit kaptam kéretlen - váratlan.
Nem vagyok én hozzászokva, hogy megkérdezzenek, döntenek nélkülem sokkal fontosabb dolgokról.
És egyébként is egy eleve eldöntött dologról unfair kérdezősködni.
De ez az egész unfair.
Vagy pl. miért nem szoptattam nyilvános helyen soha.
Talán mert akkor még nem volt ennyire emancipált minden nő. - Vagy én vagyok szégyenlős -
Vagy lehet csak , éppen úgy ahogy most is annak tartom, a babára és az anyára tartozik.
Oda a meghittség, a bensőségesség, amire pedig olyan büszkék a mai anyák.
Én semmi esetre sem szoptatnék nagy nyilvánosság előtt.
Magyarázkodom.
Nem kellene, de a beidegződések működnek.
Lehet a kommentelők nem is várnak választ, egyszerűen csak leírták amit gondoltak, válasz nélkül.
Jellemző a virágnyelven megfogalmazott bejegyzésemre, hogy kb jól félre értették.
Nem érdekes.
Hoztam egy döntést, és nem volt szívem úgy csinálni, ahogy csinálta valaki, hogy simán zárolta a tartalmát, így én már nem olvashatom, mert nem vagyok a meghívottak között, vagy az a valaki akiről írtam már régen, hogy felvett ismerősnek a Fb-on aztán simán csöndben ignorált.
Na erre gondoltam, amikor a megkomolyodásról írtam,hogy ezek ne fájjanak, fogadjam el, hogy ez van és kész.
De én ilyesmire csak akkor vagyok képes,ha kiírom magamból,márpedig a régi helyen ezt így nem tehetem meg, igen, igen a beidegződések miatt, magam miatt.
Mert még mindig félek attól, hogy mit gondolnak rólam, mert amit leírok a legbenső Én -em, ami közel sem hasonlít ahhoz, amit egy hétköznapi ember lát.
Fékek és ellensúlyok tömkelege van bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése