Megértem, de el nem fogadom...

 

Megértek mindent, csak éppen el nem fogadom.
Így pont ott vagyok, mintha meg sem érteném.

Pl. miért ódzkodik mi több retteg a fiam attól, hogy ismeretlen emberekkel kommunikáljon?
Ma megy megnézni egy munkahelyet, de már most látom, hogy előre retteg, pedig még azt sem tudja mit fog hallani.
Félek, hogy az én kétségeim tükröződnek vissza.
Már pici korától kezdve erős érzelmi kötelék volt közöttünk, és ez ma sincs másként.
Nem akarok az útjába állni, de a tanácsaim még jobban elbizonytalanították:-((, függetlenül attól, hogy élből meg se hallgatja-fogadja őket.
Ok, ok  tudom, örökké nem állhatok mellette, mégis segíteni akarok neki, aztán lehet ezzel ártok a legtöbbet:-(.

Aztán megértem a kolléganőm gondjait is, csak éppen nem értem, hogy miért rajtam tölti ki a mérgét.
Tegnap hosszan beszélgettem egy másik kolléganőmmel - mert ugye vagyunk öten egy munkahelyen,  de ez nem csapat, csak vagyunk egymás mellett - és meglepett, hogy egyforma véleményen vagyunk dolgokról.
De miért is lepődtem meg, amikor nem is ültünk még le így beszélgetni egyszer sem?

És megértem, hogy most válságban érzem magam, de nem tudom elfogadni és jár az agyam, mit tehetnék.
Pl írhatnék - írtam is, egyébként - az Ezoteria lap-nak, felsorolva mi a problémám és remélve egy horoszkóp készítő majd jól megmondja, ahogyan másnak is tette.
De kaptam egy  szelid hangú levelet, hogy majd akkor kaphatok rá választ, ha a számítógép kisorsol...

Na jóvan, akkor sohasem, és én itt kerekre is zártam a dolgot.

És megértem, hogy a lányom nem akarja megbántani a "barátnőjét" de szerintem akkor is csak kis haszonleső az illető, aki még egyet jól belerúg utoljára, csak mert elköltözik tőle a lányom, de meg nem értem, hogy ő ezt miért fogadja ezt így el.

Vannak kérdések   az életemben, van amelyiknek irtó nagy kérdőjel van a végén, van amelyik nem is kérdés, hanem állítás, vagy  tagadás, és vannak kisebb kérdőjelesek is.


Basszus, az  óhajtó, és a felkiáltó mondatok hiányoznak nagyon.