Surreal....

Elfogytak a szavak, vicces, mert mindig könnyen jöttek. Eddig legalább is.
Nem tudom miért hagytam, hogy így legyen. Talán mert a  komfort zónámba még belefért a megalkuvás.

A konfliktus kerülése  alap dolog lett nálam és már-már betegesen irtóztam mindentől, ami kis vitával is járt.
Jobb a békesség jelszavával díszítettem a zászlóm, és éltem le 30 évet.

Lehet, de bennem a kérdés, hogy bölcs feleség voltam-e vagy tényleg a magánytól féltem jobban.
Talán mind a kettő.

Már  mindegy lett, mert kiépítettem a saját falaimat amin nem igazán engedek át senkit.
Alakoskodom,és sóvárgok, régenvolt dolgok után, és mostanra nem tudom, valóban voltak-e, vagy  csak a túl élénk fantáziám vizionálta.

El kell engedni a dolgokat, hogy azok aztán maguktól rendeződjenek.

Amióta nem görcsölök már a fiam viselkedésén, azóta, úgy viselkedik, ahogy szeretném.

Amióta nem fáj,hogy a férjemtől nem kapok egy jó szót, egy ölelést, azóta ő is kedvesebb lett, de persze csak módjával.
A dolog az egy lépés előre, kettő hátra módszerre hasonlít.

Persze az is lehet, hogy én értékeltem át az egészet és ezt érzem javulásnak.

Sokat szoktam dolgokon agyalni, rágódni.
A zöme csip-csup semmiség, ám nekem mégis napokra fejtörést okoz.

Ok, bennem van a hiba, ez nem újdonság, de nem tudom, miként szabadulhatnék meg ettől.
A hátrelévő időmet valami sokkal értelmesebb elfoglaltsággal kellene kitöltenem.

Vannak terveim, és igen, amíg vannak tervei az embernek, addig nem öregszik, lélekben legalábbis.

Szóval szeretnék egy varrósarkot a lányom ritkán használt szobájában, csak egy kis sarok, ahol kreativkodhatnék, aztán tapétázni is kellene pár helyen a falat amit nemrégen festettünk le, eltakarván a hibákat, és igen nagy projekt lenne nekem az erkély rendbehozatala, a legnagyobb akadály a férjem, aki eléggé fantáziátlan és nehéz elmagyarázzni neki, miért is szeretném azt és úgy ahogy...

Szóval van kihívás elég, én pedig harcolok a démonjaimmal és segítséget is kérnék, de nincs kitől, vagy lehet csak azt hiszem, nincs kitől.