Jajj, megint eltelt egy év és nem írtam semmit.....

 Eltelt egy év és én semmit sem írtam.
Sem ide, sem máshová. Pedig rengeteg minden történt velem.

Kezdetnek mindjárt itt van ez a cukiság.
Merlinnek hívjak és most hét hónapos.
És igen! Westie és fiú...pont ahogy szerettem volna.
Azt hiszem  férjemnek is feltűnt, hogy mennyire depressziós vagyok. Mert az lettem.
Marcipán halála nagyon megviselt , lelkileg. Mintha belőlem veszett volna el egy darab.
Nem találtam a helyem, és nem is érdekelt semmi...
Aztán tavaly augusztusban kaptam ezt a kis tündért. 96 dkg-s két és félhónapos, szaporítótól vett - ez később lett világos a számomra - kis kölök.
Koszos volt és a bundája össze volt filcesedve, egy darabban jött le róla amikor levágtam róla.
Aztán három hét páni félelem a részemről, mert beteg lett. Szerintem kennel köhögése volt, bár a doki ezt így nem mondta ki, de tudom, amit tudok.
Hat antibiotikum injekció és sok-sok könny a részemről . Három hónapos korára nyolc oltása volt már.
Nagyon szeretem, mellé bújtam éjszaka, és bármikor ha úgy akarta ölbe vettem.
És nekem ezek az időszakok az igazi ZEN időt jelentették.
Olyan kiskutyám van amire mindig is vágytam.
Bújós, kedves, vicces és annyira szeret minket.
Nem. Marcipán helyét nem foglalja el - nem is tudná - de ottvan ő is a szívemben, és együtt 
vigyáznak rám...

 

És hát a festés....örök szerelem, még akkor is, ha tudom, hogy nem vagyok különösebben tehetséges.
Szeretem, és vannak kedvenc képeim.
Ha rajtam múlik sohasem fogom abbahagyni.

A nagy tervem az, hogy csinálok egy kiállítást- magamnak -  az elfuserált képeimből, mert persze semmit sem dobok ki....hahahhhha.
Járok irányitott festésre is, a társaság kedvéért, és persze tanulok is sok mindent.

Hát majd igyekszem sűrűbben irkálni ide...majd meglátom.

 

Újrakezdés....

 

Újra kezdem a bloglást.
Nagyon leálltam, nem is tudom miért.

Talán mert érdektelenségbe fulladt, talán már engem sem érdekelt. 
Van a fb-on is egy csoportom - bevallom rossz gazdája vagyok - ahol megmutatom a régi írásaimat.

Igazából írhatnék ott is, de borzasztóan zavar, hogy nem vagyok névtelen.
Úgy érzem valakit mindig megbántanék azzal amit és ahogyan írok...
És így is van.

Szóval marad ez.

Marcipán már 7 hónapja meghalt, és én nem tudok napirendre térni fölötte.
Nem tudom elfelejteni, vagy legalább csak enyhíteni a hiányát....

Talán egy másik kiskutya segítene - de csakis westie és fiú lehet - , de ez olyan távoli álomnak tűnik...

A festés megmaradt, imádom, szeretem.
Érdekes, hogy amikor festek nem érzem magamon azt a "magasztos" élményt amiről annyit beszélnek mások.
Én vagyok a legjobban meglepődve, amikor tetszést arat.

Persze jól esik, de nem ez motivál amikor leülök-állok festeni.
Meglátok egy képet és úgy érzem ezt én is meg tudom csinálni, és neki fogok..

2023 a középkor kezdete.....

 

Ehhez nincs semmi képem.
Ehhez csak sötét gondolataim vannak.
Vissza a középkorba.

Szerettem volna látni a jövőt,
hogy miféle csodákkal kápráztat el.
Mivel teszi szebbé, jobbá az életem.

Milyen új dolgokat mutat nekem
amiket eddig nem
láttam....

De hiába vártam.
Amit mutat most, azt 
sohasem akartam tudni, élni.

Ez nem a jövő, hanem az
amikor a mocskos, velejéig rohadt
történelem ismétli önmagát.....

Furcsa lesz majd látni magam
az eljövendő történelem könyv
lapjain.

Mert ebből is történelem lesz.
De nem dicsőséges....

Asszonysutyorgás..............

 

Jó kis csoport, modern kori pletyka fészek. Csak nők, tipikus női gondokkal.
Ahj milyen jó is lett volna anno - 35 éve - egy ilyen nekem is.
300 km-re minden rokontól, ismerőstől. Vadidegen helyen....
A problémáimat nem kivel megosztanom -  a férjem tipikus férfiként,csak a munkájának élt, mire hazaért,nem volt sem ideje, sem ereje foglalkozni a napi dolgainkkal -.
De nem is vártam el. Akkor ezt természetesnek vettem.
Ezt láttam, ebben nőttem fel.

A nőnek kell a családot összetartani, és megoldani a dolgokat. A férjnek ezzel semmi dolga...

Ma már másként látom, másként  csinálnám.
Valószínűleg  nekem volt ez próbatétel megállom-e a helyem.

Nos sikerült, többé-kevésbé.....
Nem váltunk el, és már ez is sokat mond...

Szóval olvasom a gondokat és hol szörnyülködök, hol nevetek, hol elszomorodom.
Milyen sok hozzám hasonló tanácstalan feleség, asszony van, akikről nem is tudnánk, ha nem lenne ez a csoport.
Azt szeretem benne, hogy mindig van, aki tud okos, építő, segítő tanácsot adni.
Néha elveszlik a komment folyamban, de azért ott van..

Ami viszont megrettent, az a sok gyűlölködő, bántó megjegyzés amit szintén nők írnak....
Miféle világ lett ez?
Hová lett az együttérzés, a szolidaritás? 
Vagy ha nem tudok segíteni, akkor ne bántsam......

Sutyorgás, beszélgetés, pletyka.....így változik a világ és mégis van ami örök...

A csönd órái....

 

 

Amikor úgy mindennel tele vagyok - igen, igen, nyugdíjasként is vannak ilyen napok, de szerencsére ritkán - leülök festeni.
Fura, mert minél inkább nyomaszt valami, annál inkább érzem a késztetést a festésre.

Van amikor tényleg szép- nekem tetsző - dolog sikerül, de van amikor nyomasztó az egész.
Nem, nem festeni, hanem utána....amikor megnézem "tiszta" fejjel.

De tényleg kevés ilyen képem van.
Szeretem csinálni, valahogy mindigis erre vágytam, de mindig, minden fontosabb volt ettől.
Régen sokszor voltam frusztrált , hogy az én dolgaim , amiket szeretnék elvesznek, háttérbe szorulnak. Ám, ilyenkor eszembe jut, drága jó anyósom mondása, aki ezt mondta - miután megfőztem a vasárnapi ebédet és kimertem a levest tésztával mindenkinek és nekem nem jutott tészta - 

hát miért nem magadnak szedtél először....

Mert pontosan erről van szó! Én magam helyezek mindent és mindenkit magam elé, hogy utána bosszankodjak, a mellőzésem miatt.
 Most már úgyis mindegy, ezek régenvolt dolgok.
Most már élhetek úgy ahogy nekem jó....

Hálás vagyok érte...

Amikor a kutyám jobb ember mint én.....

Már több mint 15 éve velem van jóban rosszban.
Ismer és hiszem, hogy ismerem. 
Mióta itthon vagyok az időm 85%-ban vele foglalkozom. Ez nem panasz, ennek így kell lennie, hiszen ezt szerettem volna, hogy legyünk együtt nyugdíjasok.

Mindig tanít valamire, még akkor is, ha én rossz diákként rendre elfelejtem....
Ám ő türelmes és újra, meg újra megmutatja

Milyen :

- a feltétel nélküli szeretet
- a türelem
- a bizalom
- hit

Mert hiába voltam vele türelmetlen, hiába kiabáltam le a fejéről a hajat - minden frusztrációmat megmutatva neki - ő mindig úgy jön oda hozzám, mintha ezek meg sem történtek volna.

És ez az ami nekem a legnagyobb lelkiismeretfurdalást okozza. 
Amiért szégyellem magam, a türelmetlenségemért, az idegességemért... csupa olyan dolog amiről nem is tehet, csak elszenvedi.

Hálás vagyok, hogy velem van... sokkal nagyobb támaszom nekem, mint azt bárki hinné.

Igen, tudom.  Nem élnek örökké..............

Meggondoltam magam.....

 Meggondoltam magam, már nem vagyok dühös és mérges semmiért.
Ezért sem...
Mármint ,hogy a képek lassan vagy sehogyan sem töltődnek be.
Várok, belenyugszom mindenbe, csak működjön.

Jó duma. Tipikus konfliktus kerülő, pont olyan mint én.

Azt tervezem elérhetővé teszem a blogom a fb-on,  próba cseresznye...hahaaahhaa