Dünnyögések.......

Valamiért annyira álságosnak érzem ezt a hirtelen jött nagy féltést az idősekkel szemben. 

Mást sem olvasok, csak azt vigyázzunk rájuk. 

Most mindent megtiltanának nekik, amit eddig egyedül kellett csináljanak. 

Sokan csak magukra számíthattak eddig és most egyszerre bízzanak idegenekben?
Kinek lehet hinni?

És ez a nagy féltés megmarad a vírus lecsengése után is?

De talán mégis jó ez a járvány.  Eszükbe jutnak az elfelejtett emberek.....

Meg kell szoknom az új rendet. Világ életemben jogkövető voltam. A szabály az szabály.

Most is.
Most - mert kell - három lépés távolság, a sorban, a boltban, a gyógyszertárban, és mindenütt. Még szerencse, hogy az interneten sokkal közelebb kerülhetünk egymáshoz.

Beszélgetünk. 

Tanácsokat adunk, oktatunk.
És kioktatunk másokat.
Nem lehetne ezt a magatartást, elnapolni?
Átlépni a kis személyes sérelmeken, és ha már segíteni nem tudunk, ne cseszegessük a másikat.

Sokat olvasom a fb-ot.

Én szeretem, igaz néha dühöngök, leginkább a politikai jellegű bejegyzések alatti kommenteken. Nekem néha sokkal többet mond a komment cunami, mint az alapbejegyzés. 

De ez régi heppem. Még blogos időkből ragadt rám.

A szomszéd asszonyom rám írt a minap és elmesélte, hogy a 12 éves lányával beszélgettek a felnőtt barátságról. Arra jutottak, hogy felnőtteknek nehezebben megy a barátkozás, túl sok a félelem, mindkét részről, túl sok a fenntartás és még nem tudom mi.
 Én is nehezen barátkozom, túl sok kudarc ért. A legfájóbbak azok voltak amikor közel engedtem magamhoz valakit és az visszaélt vele.

Igen voltak ilyenek, ma már csak sajognak ha, ha! eszembe jut.

Kinyílt  a  világ nekem amikor eljöttem a munkahelyemről. Immáron 8 hónapja.
A legnagyobb ajándék nekem az IDŐ lett.
Az idő most a barátom. Pariban vagyunk. Ő nem rohan annyira, én pedig megpróbálom minden percét hasznosan eltölteni.
Egy hatalmas stressz faktor esett ki az életemből azzal, hogy már  nem dolgozom.
Hálás vagyok érte az univerzumnak.

Kora reggel , vagy délután Marcipánt sétáltatva  eltölt a végtelen elégedettség érzése.
Mindenem megvan.
Hát kell ennél több?
Hogy tudok futni - ok most nem, mert hasra estem, kicsit levertem a térdem, de akkor is - hogy oda megyek és akkor, amikor akarok. Azt csinálok itthon amit akarok.

És bármikor. 

Szeretek élni. Szeretem ezt az életemet. A benne helyet kapó embereket. A gyerekeimet és a férjemet akikre mindig számíthatok. A beszélgetéseket a szomszédokkal.
A rigók cserfes énekét, Marcipán nedves orrát, ahogy megbök, a tiszta ,friss tavaszi illatokat, a pompás virágokat. A frissen sült kalácsomat és kenyeremet, a jól sikerült festményeimet.

És magamat is.
Ez hosszú és nehéz folyamat volt, de most már azt mondom megérte!