Hogy vagyok ma....

Hát nézzük csak.
Sok képet kellene ide tennem, ha igazán fotókkal akarnám elmesélni hogy vagyok.
De csak egyet választhattam.
Ez lett az.

És pontosan így van. Valamiért én idős nőnek képzelem, aki dacol az elemekkel és csak megy az útján. Körülötte szürkeség ám ő maga a reményt fogja kézen, a piros lufi képében.
Nem akar öreggé, szürkévé válni ezért piros kabátot vesz fel.

Dafke. 
Dacból, csak azért is.

Nos, valahogy én is így érzem magam.
Pedig nincs okom panaszra, de tényleg. Ám én valószínűleg nem élhetek komor gondolatok nélkül, hogy legyen okom pirosban járni.
Az életemből hirtelen eltűntek a stressz faktorok, ám a megszokás még mindig visz tovább.

Báár egyre kisebb amplitúdóval hullámzik a kedvem, de még ez is mindig túl sok.

Reggel úgy ébredek, hogy köszönöm az univerzumnak az életem, és mindent amit adott.
Hálás és elégedett vagyok.
Aztán azon a rövidke úton ami a munka helyemre  vezet,  valami átfordul és én már egy szomorú önsajnálattól elázott izé leszek.
És ez kitart amíg haza nem érek, ahol megint azon a rövidke úton fordul meg a hangulatom.

Talán másfelé kellene dolgozni járni?

Vagy csak egyszerűen túl lépni végre ezen az önsajnálatizén.....

Mert igazából mindenem meg van.

A többit pedig hozzá kell adnom. Új dolgokat kell kitalálnom a nyugdíjas éveimre.
Igaz? :-)