Nézem az arcom a tükörben.
Reggel van, nagyon korán, nem is tudom mit várok, mit akarok látni még ilyenkor.
A szemeim azok amiken először megakadok.
Szomorú zöldek, most nincs bennük csillogás, nincs fény.
Kopott már -már szürkévé fakult.
- Jó lesz ez, majd alakul. - mondom ki hangosan ,mintegy vigasztalva a tükörbéli Én -em, de valahol a lelkem mélyén tudom, már semmi sem lesz ugyanolyan.
Szépen ráncosodik az arcom. 57 évesen még mindig csak a nevető ráncok vannak a szemem körül, jelezvén, valamikor milyen sokat nevettem.
- Emlékezz erre , ha sírni akarsz! - mondom ki hangosan. Talán nem is lesz olyan nehéz.
Van egy kis tokám, szerencsére tényleg kicsi. A nyakam sem vet hullámokat, főleg most,hogy sikerült pár kilótól megszabadulnom.
A karomról eltűnt az izom. Nem tudom hova lett. Még van erőm megcsinálni amiket kigondolok, de hamarabb elfáradok és már nem mindent bírok el amit szeretnék.
A kezeim kezdenek hasonlítani a nagynéném ujjaira. Istenem annyira emlékszem gyerekkoromból a kezeire.
Csontos, kidagadt erekkel, lakkozott körmökkel. Haragudtam rá, mert bár nem volt soha gyereke,mindig ő akarta megmondani mit szabad nekünk. Naná, hogy lázadtam....
A gerincemmel nincs gondom, soha nem is volt és ez így is fog maradni, legyen bármi a trend.
A lábaim szépek. Még a visszerek csak seprű véna formájában vannak jelen, a bokám csinos, simán hordhatnék magas sarkút, ha nem preferálnám jobban a trotör - vagy lapos sarkú cipellőket.
A divatot igazítom magamhoz, nem ő engem.
Lehetnék gyakrabban szoknyában, de a biciklis munkába járás megnehezíti ezt.
Szóval marad a cső szárú farmer, mert azért bevallom régimódi vagyok.
A testemet elfogadom. Nem zavar, hogy nem vagyok olyan sovány mint amilyennek elméletileg lennem kellene.
Elfogadom, hogy öregszem, hogy ráncosodik a bőröm, hogy egyre több testápolót kell használjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése