Eltűnik valaki, akit szeretek.
Valaki olyan aki sokat jelent nekem.
Ez a félelem mai napig bennem van.
Hol erősebb, hol gyengébb, de állandó.
Pánik rohamban csúcsosodik ki olykor.
Volt egy időszakom, amikor állandósult ez a probléma.
Nem beszéltem senkinek róla,mert az én gondom, de őrületbe kergettem a családtagjaimat.
Egészen pontosan a gyerekeimet, mert a férjem vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni.
De ez már elmúlt, viszont az érzés megmaradt és előjön amikor hasonló szituációba kerülök.
Mint ez az eltűnés.
Egy ismerős csak, de tudom ki ő, hogy hívják, ismerem a családját, a feleségét a gyerekeit.
Rendes ember, éppen ezért olyan rémisztő, szívszorító ez az egész.
Nincs indok, legalább is a kívülállóknak .Remélem előkerül, és rendeződik minden.
Mert ez a legrosszabb, ha az aki bajban van azt hiszi nincs segítség, nincs több lehetőség és nem keresi többé a kiutat.
Tudom miről beszélek, érintett vagyok egy ilyen helyzetben, és igen, halálosan megrémültem tőle.
Féltem éjjel nappal, nehogy valami olyasmit tegyen magával ami visszavonhatatlan, végeleges.
Magamat hibáztattam(tom) érte, féltem, hogy eltűnik és nem lesz többé.
És innentől datálódik a pánik rohamom is.
De ha lassan is, lépésről-lépésre haladva kifelé mászunk a gödörből.
Mert mindig mindenre van megoldás, csak akard, hogy segítsek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése