Így ez is félkészen kikerült a "műhelyből", tetézve az amúgy is ócska napomat.
Persze lehet a kép többet elmondott mindenről, mint amit írni akarok ide....mindegy.
Szóval egyik reggel azon gondolkodtam a hajnalban a teraszon ülve, hogy mennyire kifogytak az életemből az apró gesztusok.
Az olyan dolgok amik neked szinte semmibe sem kerülnek, mégis a másiknak , jelen esetben nekem, hihetetlenül jól esnek, esnének.
Értem ez alatt a spontán dolgokat. Az olyasmiket amikről nem azt érzem, hogy azért kapom mert....
hanem azért, mert csak....
Egy simogatás, egy ölelés, egy reggeli kávé, vaj a pirítósomon, kéz a kezemen, egy mondat amit bejeznek helyettem,.
Sóvárgás van bennem az iylen apróságokért.
Adnék én szívesen, de nem kérnek belőle.
Csak bosszús homlok ráncolás, ideges feszengés az eredmény.
Régen a munkahelyemen szívesen adtam csak úgy dolgokat a kolléganőimnek.
A sütijeimből - amire aztán jött a megjegyzés, hogy ronda,de finom - vagy csak úgy csokit, hogy jól induljon a napunk - amire a reakció az volt, mit kérek cserébe,- .......................
Leszoktam róla.
Leszoktam arról, hogy közösségben gondolkodjak, visszahúzódtam, bezártam a kapukat.
Aki bent volt, itt maradt, őket nevezem a barátaimnak.
Aki kilépett az megszűnt számomra, azzal nem tudok mit kezdeni, fáradt vagyok a vitákhoz, versengésekhez, elengedem, menjen aki menni akar(t).
Egyébként is a névelemzés szerint a nevem REMETE..................
De nem akarok az lenni, bármennyire is szeretek egyedül lenni...
Már meg tudom választani kivel érzem jól magam.
Már tudok NEM-et mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése