Óóóó, mennyiszer hallottam már, és milyen sokszor mondtam már magamnak ezt..."Csak engedd el...".
Most is itt ülök, és megpróbálom a csalódottságomat elengedni.
Hosszú pórázon van, egyre távolodik, de még az enyém, nem egyszerű elengedni, bár az, hogy egyre kisebbé válik a messzeségben sokat segít a dolgon.
De még az enyém!
Akár vissza is húzhatom, dédelgethetem, nyalogathatom a sebeimet amit a visszacsapódás okoz, és akkor, és akkor talán valami elégtételt kapok.
De nem!
Nem akarom, belátom, hogy csalódtam. Belátom - itt a póráz végén - hogy Én vagyok az oka,mert a túlzott elvárások mindig ilyesmikhez vezetnek.
De akkor ne várjak el senkitől semmit?
Még csak alap szinten se?
De persze, ha belegondolok nem is ismerem, mit is tudok róla?
Azt, hogy kedvelem az írásait? Na és?
Ez csak egyoldalú "szerelem", mégis Én mint egy rossz ponyvaregény főhőse úgy viselkedem.
Elvárok dolgokat és aztán mélységesen csalódott vagyok, hogy mégsem úgy viselkednek velem.
És aztán itt ülök egy pórázát vadul rángató sértődöttséggel, ami néha elszabadul, néha csöndesebb, de sohasem szelídíthető.
Igen, tudom, egy gyári hiba nálam, és rengeteg kellemetlenséget okozott már, de akkor is!
valahogy mindig van valami igazság alapja, csak a megoldás módja nem mindig az igazi.
Szóval azt mondod engedjem el ?!
Ha többé nem olvasom, megoldás lenne? Vagy igazából magam büntetném, hiszen jó blogot nehezen találok.
Basszus , inkább futni hagyom a sértődésemet, menjen, boldogítson mást.......................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése