Miért nem írtam anyáknapi bejegyzést....

Negyedik gyereknek születtem.
A testvéreim évekkel idősebbek, azt hiszem utolsó fellángolása volt ez anyuéknak, igaz, utánam még megszületett a húgom, de azt hiszem én voltam a kivételezett.
 Mindig.

Nagyon szerettem, szeretem anyut, az apámmal fura volt a kapcsolatom, valahogy ignoráltam, mert nehezen, pontosabban sehogyan sem viseltem el, hogy nadrágszíjjal tanított minket móresre.
Ez akkoriban bevett szokás volt, senki nem húzta az orrát, nem botránkozott meg rajta, elfogadott nevelési eszköz volt.
De ennél is jobban zavart az, hogy ivott.
Okos, sokat olvasott ember volt volt, és a könyvek szeretetét tőle örököltem, ám ha ivott elment az esze.
De nem is apámról akarok írni, talán majd egyszer, apák napján......

Az anyukám nem volt a barátnőm, a játszó társam, akkoriban nem is volt ez divat.
Soha nem erőszakolt rá semmit az emberre, ha bánat érte, kiment a kertbe, nem is tudom láttam- e sírni.
A nevét én örököltem, nem tudom mit még, a türelmét nem, ebben biztos vagyok.

Talán a családszeretet, azt,hogy mindenek felett a család, a családom az első.
Ne tudom miről álmodott,mitől félt, csak azt, minket gyerekeket nagyon szeretett.
Mai szemmel egyszerű asszony volt,művelt, szép kézírással -mennyire irigylem ezt is tőle - jól főzött, és szépen hímzett.

Nem volt erőszakos, mégis valahogy ő irányított, a testvérei közül egyedül ő nem haragudott egyikre sem,pedig 6- an voltak.
Ő volt a kapocs közöttük.

Hogy miért  nem írtam semmit anyák napjára róla? Mert ő mindig velem van, nem csak ezen az egy napon.
A hirtelen halála megrázott,még  most sem hevertem ki, most sem vagyok túl rajta.  
Felkészületlenül ért még el sem köszönhettem tőle, lehet nem is ment volna, hiszen apámat sem néztem meg amikor meghalt, úgy akartam emlékezni rá, ahogy életében láttam.

Az anyukám mindig velem lesz,néha álmomban is,  de minden mozdulatomban egészen biztosan ott van.        

És Én? Én hol leszek a lányom életében?