Tetszik, nem tetszik azt vettem észre magamon, hogy kezdem felvenni az öregekre olyan jellemző magatartást.
Mármint a kinyilatkoztatásokat.
Ellentmondást nem tűrve mondom a magamét.
Csak úgy ömlik a számból a sértettség, a frusztráció, a sok negatív ízé.
Mikor lettem én ilyen?
Mi közöm az unokahúgom életéhez? Ráadásul még meg is sértődök, amiért nem teszi azt amit mondok.
Mióta csak az az igaz amit én mondok?
Mi a fene történt velem?
Amikor feleszmélek, megrázom a fejem és csak csodálkozom, hogy ez nem Én vagyok.
Sohasem voltam ilyen, és nem is akarok iylen lenni.
Az élet jó és rossz dolgokból áll.
Tényleg csak hozzáállás kérdése hogyan élem meg a rám nézve nem kedvező dolgokat.
Persze könnyű annak okosnak lenni, aki éppen nincs nyakig benne egy depis időszakban.
Mert bizony vannak ilyenjeim, szerencsére még egálban van a derűs napjaimmal.
Olyankor a fekete feketébb, és nincs kiút semerre, legalább is akkor így gondolom.
Aztán persze oszlik a sötétség, és én csak értetlenkedek, hogyan lehettek ilyen ostoba gondolataim.
Szóval ugye nem lettem megmondó ember ?
Ugye megmondod, ha mégis ?
Légyszi, légyszi!
Ne hozd fel mentségnek azt, hogy "ilyennek szeretünk", mert az nem Én vagyok!
Ne engedd, hogy elnyeljen az időskori depresszió és agresszió.
Mert attól, hogy koros vagy még az alapvető dolgokat el kell fogadnod.
A korod nem jogosít fel másra, csak arra, hogyha kérik akkor segíts a tudásoddal, a tapasztalatoddal.
Ha pedig senki nem kér belőled akkor azt is tudomásul kell venned és a lehető legjobbat kihozni belőle.
De olyan nincs, hogy valakinek ne kellenél! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése