ANG..vagyis elmélkedés az Azonnali Negatív Gondolatokról......

Elém sodort egy bejegyzést fb. Mégpedig a fenti témájút.

Hát rám eléggé nagy hatással volt, mert azonnal lefordítottam magamra és meglepő- vagy nem is olyan meglepő - módon egyezéseket találtam.

Mármint abban, hogy bizony képes vagyok bármilyen szituációra azonnal negatív gondolatokkal reagálni.

Próbáld ki!

Na jó, akad amikor nem pánik rohammal, félelemmel, vagy akár csak átsuhanó rossz érzéssel gondolok a helyzetre.

De hihetetlen, hogy mi mindenre reagálok rosszul.

Pl. tegnap is, az árnyékolót cibálta és rángatta a hirtelen feltámad szél, én pedig semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy ketté tépi, és az egész óbelevanc z utcára zuhan.
Ez örök félelmem, mióta csak  felrakunk ilyet   az erkélyre.
Odáig fajult a dolog, hogy ott kellett hagynom a beszélgetést az erkélyen, mert szabályosan rosszul lettem a gondolattól is.
És képtelen voltam bármi  jobbra gondolni, nem és nem ment.

Persze nem történt semmi, nekem viszont nagyon elrontotta a hangulatomat, ráadásul a beszélgetésből is kimaradtam.

Vagy vegyük azt, hogy ha a  gyerekeim - régen -  nem értek haza az általuk mondott időre.

Pánik roham, csöndes halál, nehogy felébresszem a férjem.

Ezer telefon hívás, amíg fel nem vették, és meg nem hallottam a hangjukat.

Onnantól rendben voltam -  fogjuk rá - na de addig.

A lányom hamar rájött jobb neki is nekem is, ha elköltözik, a fiam későn érő, ő tovább volt velünk, de mára már rájött nem ördögtől való az önállóság.

A pánikrohamok szelídültek, ritkultak, de még elő-elő jönnek.

Miért is nem bíztam bennük, abban, hogy nem lesz semmi bajuk?

Hát megmondom.

Azért mert sokszor a dolgok nem is rajtuk múlnak, vegyük csak alapul a "rosszkor volt rossz helyen" elvet.
 

De ez ellen nem véd meg semmi, még a pozitív gondolatok sem.

Ezért nem voltam soha nyugodt, amíg meg nem hallottam a hangjukat.

Amíg itthon voltak, úgy éreztem én vagyok felelős értük. És így is viselkedtem, nem vettem figyelembe az idő múlását, hogy bizony már felnőttek.

Most már csak magamnak okozok kellemetlen perceket, és valóban csak percek.

Vagy itt van a kutyám.

Úgy szeretem, mintha a gyerekem lenne.

Úgy is bánok vele, minden rezdülését figyelem, és bármi is eltér a megszokottól az aggodalom mélységes vermébe kerülök.

Nem fiatal már, és ő sem viselkedik a megszokott módon.

Lelassult, a séták során egyre lassabban, kényelmesebben járunk. 

Meg-meg áll elgondolkodik, mintha nem tudná miért is vagyunk ott.

Sokat alszik, és makacs, akaratos lett.

Tisztára mint az  idősek.

Én nem! Még nem érzem annak magam :-)

De aggódom érte, nem akarom még elveszíteni.

Nem akarok negatív dolgokra gondolni vele kapcsolatban sem, de nem tudom kikerülni.

Belopakodik a szívembe, marokra fogja és csavar rajta egyet.

Aztán itt van a blogtárs is akiről írtam már.

Bizony megsértődtem, hogy kizárt a blogja olvasásából, és mindjárt arra gondoltam, megbántottam, megharagudott rám valami általam ismeretlen ok miatt.(Töröltek már így fb ismeretségből is)

Pedig talán csak arról van szó, hogy a nagyközönségből van elege.

Bár még mindig nem értem, ha egyszer már adott hozzáférést a blogjához, most miért nem.....

Na erről beszélek, mindjárt a negatív gondolatok kerülnek elő.

Pedig semmi másról nincs szó, mint - Csi pontos megfogalmazása alapján- egy csomó kőkemény negatív tapasztalat eredménye.

Hogy mindezt hogyan küzdöm le?

Sehogy.

Nem harcolok ellene, ha jön jöjjön, mert mint fentebb írtam mindennek oka van.

Akár  vezeklésnek is vehetem őket a rossz döntéseim miatt.