Az előbb még olyan jó ötletnek tűnt írni, mire leültem, hogy így is legyen, elszállt a kedvem.
A gondolatok egymást kergették a fejemben, pont mint a felhők az égen.
No igen.
Hajnalban kint ülni az erkélyen, és bámulni az eget, kávéval a kezedben, nagy élmény.
Főleg ha már ébren is vagy.
Figyelni hogyan lesz a sötétből először szürke derengés.
Amikor még minden olyan sejtelmes, titokzatos.
Még bármi lehet belőle.
Aztán egyre határozottabb körvonala lesz mindennek és te felismered, hogy csak a képzeleted játszott veled.
Olyan dolgokat is beleláttál a pirkadatba, ami nem az, vagy soha nem is volt az.
A világosság bántó élességgel mutatja meg a valóságot.
Na ennyit a hajnali kávézásról a teraszon.
Az az ember lettem aki nem mond NEM-et.
Legalábbis a barátnőjének.
Ne kérdezd miért van így.
Talán a lelkiismeretfurdalás visz rá, talán a lustaság - nincs kedvem vitatkozni vele - vagy nem tudom.
Oké, hülyeséget még nem kért, szerencsére.
Csak időt az ÉN időmből.
És meg kell mondjam, mostanában eléggé nehezen mozdulok ki a komfort zónámból.
A depressziónak ez a formája nem látványos -kifelé legalábbis - de annál rombolóbb itt legbelül.
Csak aludni szeretnék, hagyjon engem mindenki békén.
Bár szavakkal nem mondom ki,de a viselkedésem, a reakcióim csupa elutasítás a külvilág felé.
Aki nem hülye veszi is a lapot.
És éppen ez a 22-es csapdája. Békén hagynak, miközben én egyre mélyebbre süllyedek a depresszióba, és arra várok, valaki mentsen ki innen.
Valaki mentsen meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése