Vasárnapi csöndesség

Nem csak vasárnap, de leginkább akkor tör rám ez az érzés.
Mennyire szeretek élni.

Ülök a hajnali első kávémmal a teraszon, és hallgatom a csöndet.
Nincs madárdal, nincsenek autók és nincs semmi más,csak a semmi.
Nem kattog az agyam hiábavaló dolgokon, sem itthonin, sem munkahelyin.

Csak úgy vagyok, és nem is hiányzik semmi.
Röpke a pillanat,mert amint elfogy a kv -m el is múlik.
Nyilván a félálom és az ébredés közötti keskeny sávban vagyok még ilyenkor,amin aztán a kv átlendít.
Felébredek.

Szeretek a teraszomon lenni, ücsörögni és a keskeny résen amin belátszik az égbolt, bámulni a felhőket.
Néha bánatos  vagyok, csak úgy rám telepszik valamiféle szomorúság, nehéz szabadulni tőle.
Van amikor egész napra a társamul szegődik én pedig enerváltan beleegyezem, az úgyismindegy buta szlogent használva.

Láttam whiskas-t. 
A lakótelep öreg macskáját. Amióta ideköltöztünk ismerem.
A gazdája kirakta, de jól el volt itt, hiszen etették,ő pedig okos kandúrként vigyázott magára.
Aztán megöregedett, és most - amikor legutóbb láttam - egy sarokba kuporodva feküdt, és engedte,hogy a legyek belepjék.
Nagyon szíven ütött ez, mert számomra azt jelentette, hogy beteg és már nem akar, vagy nem tud semmit sem tenni ez ellen.

És innen semmi pillanat volt Marcipánra gondolni.
Sohasem fogom engedni, hogy neki rossz legyen.
10 éves elmúlt, és nincs olyan pillanat, hogy ne jusson eszembe, meddig lesz még velem?
Ő szerelem első látásra. 
Nem vagyok még felkészülve arra, hogy ő nem lesz.
Sohasem leszek, erre nem lehet felkészülni.............