Akkor írok amikor................

....amikor akarok.

....amikor kedvem van.


....amikor valami feldob.

.....amikor valami lehangol.

....amikor vidám vagyok.

....amikor szomorú vagyok.

....amikor dühös vagyok.


....amikor bátorítani kell.

Hát akkor folytatom.

Elveszett és meglett.
Szét vagyok csúszva mostanában, a figyelmem, a kedvem nem a régi.
Rá kellett jöjjek, hogy igenis ragaszkodom a dolgaimhoz.
Csak egy belépő volt, mégis nagyon fájt, hogy hűtlen lett hozzám.
17 év az csak 17 év.
Rámutatott mennyire figyelmetlen, szétszórt, nemtörődöm vagyok.
Hogy csak akkor értékeltem amikor már nem volt.
Felelevenítettem sok közös emléket,ami mindig happy and -el végződött.
És most tessék, elment, nincs többé.

Borzasztóak azok a gondolatok amiket a kétségbeesés szül.
Legalábbis nálam.
A fekete ötven árnyalata, és nem találok kiutat belőle.
Nagyon hamar kétségbeesem, na jó, pánikba, de aztán ahogy telik-múlik az idő, már a megoldásokon töröm a fejem.
Próbáltam a dolgot bagatellizálni, de nem sok sikerrel.
Mert ami az enyém, ahhoz ragaszkodom

Aztán le kellett tiltanom.
Gombóccal a torkomban tettem meg, nehéz volt a búcsú tőle.

Rá két napra a boltban megkérdezték:
- Ez nem az Öné? Nem ismertem fel a fotóról, azért nem mertem elvinni Önnek. -mondta a pénztárosnő, miközben mutatja a hűtlen társamat.
Ja a fotó, 11 éves, rossz minőségű, még anyám sem ismerne fel rajta.
- Bassz. De az enyém - mondtam örömtől elfúló hangon. De már rögtön az járt a fejemben, hogyan tudnám visszacsinálni az egész letiltási manővert, hogy visszakaphassam.
Sehogy.
Ha dolgok elindultak a maguk útján, az Isten se tudja megállítani a bürokráciát.
Én se tudtam.
Így most van egy új fotó nélküli kártyám.

Még két évet kell lehúznom, addig csak kibírja velem........................


Tegnap voltam egy igazi orvosnál.
Nem a házi orvosomnál, ott már jártam. Túl sokat is az utóbbi hetekben.
Elmondtam, hogy fáj a torkom és köhögéskor szúr a mellkasom.
Meghallgatott a sztetoszkópjával, belenézett a torkomba, és megállapította, hogy bronchitisem van (hörgőgyulladás).
Amit ha kipihentem volna akkor nem is lett volna.
Nem mondok semmit a háziorvosomra, de ez volt az utolsó csepp a pohárban!
Elindulok másik orvost keresni, és elhúzok onnan a vérbe.

Mert eltesz láb alól, esküszöm. A torokfájással már novemberben elmentem hozzá, még csak gyógyszert sem írt fel, meg se hallgatta a tüdőm, pedig már akkor is köhögtem.

Most a düh íratja velem ezt az egészet, mert elegem lett belőle.
Tudom, már régen lépnem kellett volna, de olyan kényelmes, hogy itt van pár méterre tőlem.

Na de ennek most vége!
Szakítok vele.




Ma megyek tüdőszűrőre, az ég óvja, hogy ne legyen tüdőgyulladásom!