Mindegyik gyertya azokért a szeretteinkért ég, akik már nincsenek velünk.
Emlékszem gyerek koromban mennyire szerettem nézni a sötét konyhában világító gyertyákat.
Egyenes lángjukat, ahogy egyre nyújtózkodva próbálják felfalni a feketeséget.
A sercegést, ahogyan az olvadt viasz lecsusszan a gyertya kacsú szárán és hozzáér a fémtálca hidegéhez.
Nem féltem, tetszett a fény a sötétben, a lángok játéka, az árnyékok a falon.
A temető ilyenkor volt a legszebb. A sok-sok mécses, gyertya, a tisztelet, a hála, a kötelesség apró lángjai.
Így most az asztalon nekem is égnek a gyertyák minden szerettemért akik nincsenek már velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése