Mese....

Nekik nem lett volna szabad találkozniuk.
Sohasem.

Ám ők tettek a tradíciókra, születési előjogokra.
Az egyik a mélységes nyomortól menekült, a másik csak egyszerűen unta az életét.


Az egyik a vízforralóm fém részén élt, viszonylagos békességben, és nagy szegénységben.
Népes kolóniáját csak havi rendszerességgel megejtett ecetes átmosás redukálta le.
Neki és a családjának eddig szerencséje volt, de ő megunta az örökös félelmet és éhezést.

Menni akart és el is indult. Nem köszönt el senkitől, szerette volna, ha mindenki úgy emlékszik  rá, ahogy utoljára látta.

A következő forróvíz kiöntésekor beleugrott az áradatba.
Sodorta, forgatta a víz, odacsapta az edény falához, hánykolódott alatta,mint egy megvadult csikó.
Ám ő jól megülte a hullámokat, még élvezte is, hogy ura a helyzetnek és ő van felül.
Remek érzékkel ugrotta át a kancsó szájánál lévő szűrőt és már zsupsz, benne is volt a csészémben.

Itt teljes csönd, sötétség és nyugalom fogadta.
Nem forrt, zubogott a víz, nem zajongtak a társai.

Egyedül volt.
Még soha sem volt így,mindig népes család vette körül.
Csak pörgött-forgott magányosan, aztán leült a pohár aljára és várt.
Nem tudta mire, nem tudta hogyan tovább, mi lesz vele.

Már kezdte bánni a forró fejűségét, a hebrencskedését.
- Miért nem volt jó neked a megszokott posvány, a nincstelenség, az legalább biztos volt- korholta magát.
De aztán felszegte a fejét.
- Most már nincs visszaút, csak a menekülés előre  - mondta ki hangosan kedvenc akció hősének a szavait.
Na ja,most ő is hősnek képzelte magát, csak az volt a gond egy árva megmentendő valaki sem volt  a közelében.
Így csak ült és várt a pohár alján.

A másik jóféle teafű családból származott.
Mindig illatos volt, jó modorú, nagy jövőt jósoltak neki.
Ám ő legbelül menni szeretett volna, világot látni, ismerkedni más dolgokkal.
Nem rémisztette a távolság, az idegen környezet.
A kíváncsisága mindent legyőzött.

Behunyta a szemét és ugrott....
Puhán, keringve lebegett a forró vízben.

Nagyon élvezte a szabadság édes érzését.
Ezt a semmihez sem fogható gyönyörűséget.
- Igen! Ez az amire vágytam, lebegni, menni, úgy tenni mindent ahogyan én akarom. -kiáltotta boldogan.

Ő is lesüllyedt a pohár aljára.
Rá az éppen ott heverő Vízkőre.

Aztán összeismerkedtek, hiszen a fiataloknak könnyen megy az ilyesmi.
Kiderült, hogy azonos az érdeklődési körük, még akkor is, ha teljesen más kultúrából jöttek.
(Miért ? Van ilyen!).

Észre se vették milyen gyorsan telik az idő, és hűlt ki a víz körülöttük.

Egyszer csak megmozdult minden, és őket elkapta egy örvény.
-Add a kezed, gyorsan, mert elveszel - szólt Vízkő  Teafűnek.
A lány odaadta, és most már együtt repültek bele az ismeretlenbe.

Nevettek és a kíváncsiságuk erősebb volt a félelmüknél.
Hiszen úgy érezték együtt mindre képesek.

És ez így is van.

Kellenek a barátok, a szerelmek, a család, mert egyedül elveszett lélek vagy.




PS.
- Anyaaaaaaaaaaaaa, ez miféle mese?
- Drágám, olyan amit én találtam ki, amikor a számba került a vízkő és a teafű.
- Vicces, kinek jutna eszébe mesét mondani erről.
- Vicces, kinek jutna eszébe meghallgatni ezt a mesét, rajtad kívül. :-)