Mármint, hogy biztosan azért vannak -szerencsére nem túl gyakran - ilyen ócska, utálatos, idióta napok, hogy amikor minden normális körülöttem-bennem értékelni tudjam .
"Csak engedd átfolyni magadon" - hangzott el egy ismerősömtől, amikor stressz kezelési technikáit kérdeztem.
"Hagyd, hogy a harag, a szomorúság, a düh, és minden amit negatívnak ítélsz meg, átfolyjon rajtad."
Én pedig alkalmazom, több kevesebb sikerrel.
Úgy képzelem el magam ilyenkor, hogy szembe állok egy bazi nagy Stresszel, ami hömpölyög, gomolyog, amorf és nagyon fenyegető.
(Érdekes mindig kék a színe, a világostól a sötét kékig keverednek benne.)
Szóval állunk egymással szemben és egyszer csak nekem ront, de én mint egy jó lefolyórács átengedem magamon.
Minél nagyobb a Stressz annál nehezebben nyomakodik át, de végül is mindig sikerül neki, mert Én , mint egy jó lefolyó rács átengedem.
Nem fordulok utána, nem érdekel mi van mögöttem, és néha valóban érzem a megkönnyebbülést, azt, hogy már nem érdekel, nem bánt.
De persze mindig vannak utórezgések, amikor még rágódom a dolgokon...de elmúlnak, és egy pár hét-hónap-év múlva rácsodálkozom a bejegyzésemre, basszus miért bosszantott ez engem?
Most viszont még próbálom eltüntetni a fejemből a kolléganő pikirt megjegyzését....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése