Egyszer volt, hol nem volt, volt egy lelkes kis blogolós csapat.
Ez még abban a régenvolt időben történt, amikor nem volt Fb és Twitter, és egyéb más közösségi bigyó.
Csak a blogol.hu.
Itt lehetett beszélgetni, kommentelni, kis közösségeket építeni és persze hajba kapni szarságokon, trágárkodni, trollkodni.
Szóval mindet lehetett az áldásos nick név mögé bújva.
Történt egyszer, hogy egy blogoló akinek jó érzéke volt -kezdetben legalább is - meglátni valakiben a szikrát, csinált egy helyet.
Olyan gyermeklelkű blogolóknak akik nem resteltek meséket írni, vagy legalább is meseszerű írásokat készíteni.
És a gyermeklelkűek örömmel töltötték meg meséikkel a helyet, azt gondolván, milyen jó kis csapat vagyunk mi.
Ezt irigyelhette meg az alapító, mert mihelyst látta, hogy nélküle még jobban működnek, azonnal közbelépett, és furmányos cselszövésekkel elérte, hogy mindenki mindenki ellensége legyen.
Már nem a mesékről szólt a hely, hanem ki legyen a főnök, ki döntse kinek a meséje kerülhet be és ilyesmik.
Ezek bizony aláásták a lelkes kis csapat morálját, dúlt a privát levelek háborúja, ami odavezetett, hogy szépen sorban leléptek az erdei tündérek, koboldok -mert így nevezték egymást, egyébként nagyon helyesen - .
Most pedig gazdátlan, elhagyott a mesetár, nincs benne új írás, nem olvassa senki, pedig igenis szép dolgok kerültek bele.
Valahogy odakeveredtem, és eldöntöttem, megmentem a meséimet az unokáimnak - na ja én is tagja voltam ennek a csapatnak, nem is kicsit lelkes tagja - bár nem tudom lesznek-e unokáim, és miféle meséket fognak majd olvasni, de úgy gondolom, hogy mesékre mindig szükségük van a gyerekeknek és a felnőtteknek is.......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése